Egy hosszú forró nyár!

Forró július telepedett Jászszentlászlóra. Aki csak tehette ki sem mozdult a házból. Még az állatok is a fák alatti árnyékban kerestek a hőség elől oltalmat. A malom előtt álldogáló hosszú társzekérre felrakták az utolsó liszteszsákot is. Leállt a behemót gőzmasina, ma már nincs több gabonás szekér, ami őrlésre várna. Ez az utolsó is lassan útnak indult. Vasalt kereke mély nyomot hagyva hátra, nyikorogva, csikorogva a nagy súly alatt, elhagyta a falut. Nem lovak húzták a púposan megrakott szekeret! De nem is ökrök! Bizony két igen megtermett koromfekete bivaly ballagott a szekér előtt. Szank irányába fordult e lassan mozgó rakomány. Hárman üldögéltek a zsákok tetején, a negyedik pedig a hosszú ostorával csak úgy a bivalyok mellett bandukolt. Bögölyök hada támadta a két szegény állatot minduntalan. A bivalyok mellett gyalogló szekeres gazda egy leveles nyárfaággal próbálta azokat lesöpörni, de mindhiába. A két állat szemmel láthatóan szenvedett a böglyök csípésétől. Már a kerek tó mellett haladtak, amikor a bivalyok mintha összebeszéltek volna, csak úgy rakományostul, kocsistul, emberestül, mindenen keresztül megindult a csillogó víz irányába. A gazda, meg a sebtiben leugráló kísérők, minden igyekezetüket latba vetve megpróbálták a két állatot még a tó előtt megállítani. De azok bizony már csak a hűs vizet látták maguk előtt, és nem volt olyan hatalom, ami el tudta volna őket a fürdő szándékuktól téríteni. Már a tengelyig ért a víz, de azok addig meg sem álltak, amíg már csak a fejük látszott ki a vízből. A kocsi rakományából is már csak a zsákok legteteje volt látható. Szegény emberek meg derékig a vízben állva, szótlanul szemlélték a történteket. Egyre több arra járó álldogált a parton, és élvezte a ritka látványt. A két fürdőző állat pedig a tó vizét.

Minden jó egyszer véget ér, így a mi két fekete bivalyunk is úgy vélte, hogy illene már tovább menni, meg aztán a böglyök is tovaszálltak, meg a meleg is alább hagyott. Nekifeszültek hát a tengelyig iszapba süllyedt, megrakott szekérnek, ropogtak a vastag kenderkötelek. A két bivaly térdre ereszkedve megint nekifeszült, és lassan megmozdultak a vasráffal borított küllős fa kerekek, lépésről lépésre megindult a part felé. Már fönt álltak az úton megint, az átázott rakományból fehér víz csorgott alá. A gazda vizes kalapban, lekonyult bajusszal, szürke tekintettel, a férfiemberek hangtalan sírásával nézte a húsz zsák csirizzel megrakott szekerét.

Írta Nagy Endre.